Rózsa Gyula: Műfajok fölött
[ Kritika, 2005. december ]
Eddig voltak egyfelől művészregények, amelyek olvasatták magukat, de nem biztos, hogy megbízhatók voltak, sőt az sem, hogy feltétlenül igényesek, másrészt művész-monográfiák, amelyek nem voltak olvasmányosak, de szakszerűek voltak, ha e kettőből az igényesség nem következett is mindig automatikusan. Most pedig van Jiři Mucha egészen egyedülálló könyve Alfons Mucháról. Pontosabban negyedszázada van egy cseh könyv, amely az idén jelent meg magyarul, és amelynek a műfaját definiálni nem tudom, amelynek az összetettségét talán a szerző személyével lehetne jellemezni. Jiři Mucha cseh író és a világhírű mester 1915-ben született fia, továbbá európai értelmiségi és közép-európai demokrata volt, és ezek azok a stiláris és tartalmi karakterisztikumok, amelyek talán együtt kiadják a könyvre a magyarázatot.
Lássuk: Jiři Mucha híres apja mellett nőtt fel az immár csehországi otthon melegében, Prágában és természetesen Párizsban járt egyetemre, de mire a tanulmányait befejezte, kitört a csehek számára előre hozott háború, tehát beállt a francia hadseregbe. Ennek kapitulációja után kénytelen volt egyenruhát váltani, hogy az angol légierő tisztjeként és a BBC haditudósítójaként harcolhasson, mint minden valamirevaló cseh demokrata; a győzelem után érdemeinek elismerése is hasonlatos volt sorstársaiéhoz. A negyvenes években regényeket írt és újságíró volt, ötvenegyben kémkedésért letartóztatták – a magyar Világirodalmi Lexikon erről a mozzanatról csak a kiegészítő kötetben emlékezik meg – 1955-ben szabadult. Apja életrajzát 1969-ben írta meg először a dekoratív Kánkán glóriával cím alatt, valamikor ekkortájt azonban ő is tiltólistára került, ott is maradt a nyolcvanas évek végéig. 1991-ben halt meg, most lefordított könyvét 1982-ben írta.
Jiři Mucha először is példás filológus. Nemcsak morva kisvárosok matrikuláit kutatja végig, hogy feltárja a család eredetét, nemcsak apja kiterjedt levelezését dolgozza fel, nemcsak a releváns Mucha-irodalmat ismeri, idézi, opponálja és hitelesíti lelkiismeretes monográfus módjára. Ebbéli erőfeszítéseinek legnehezebb és legizgalmasabb része Alfons Mucha nem alkuvó forráskritikája. A mester a tanulságok szerint sokat írt, nem csak leveleket, hosszú visszaemlékezéseket, beszámolókat is, amelyek részint a személyes dokumentumok testmeleg közvetlenségével, részint ugyanezek lazuló szubjektivitásaival és a pontatlanságaival szolgálnak. Az író ellenőriz és korrigál. Fél évszázaddal a történések és évtizedekkel apja halála után kiszáll a helyszínekre, még élő kortársakat faggat, hírlaptári adatokkal ütköztet és más irányú dokumentumokkal kontrollál – nem enged. Apám összemos eseményeket, apám megbízhatatlan emlékezete – ezek a fordulatok a kutató legerkölcsösebb mondatai; egy olyan forráskutatóé, akinek egyébként minden bekezdéséből süt a korrigált iránti szeretet és tisztelet. A kettő együtt már irodalom. Amiképp művelődéstörténetnél több – irodalmi korrajz –, és művészettörténet-írásnál több – esszé – ahogyan a Mucha-életmű környezetét megrajzolja. Nem felületes benyomásokat és érzéseket told meg irállyal, nem megvesztegető fantáziával pótol tudást. Valóban mindent tud a tizenkilencedik századi morva kisvárosok társadalmáról, ami hagyján, de az éppen világvárossá váló Bécsről, a kommün után kiteljesedő Párizsról, sőt a szecesszió utáni, a huszadik században megváltozott, modern Párizsról is. Hajnali riportja az utóbbi napkezdetéről az osztriga- és madáreledel-árusaival, munkába igyekvő varrólányaival éppolyan hiteles, mint a tabló a császárváros udvari báljairól, hadnagyocskákkal, főhercegekkel, Johann Strauss-zenével. A festő müncheni tanulóévei módot adnak arra, hogy miniatűr, pontos arcképet készítsen Bajor II. Lajosról, szellemesen teljes irodalmi méltatást Sardouról, komor beszámolót a mayerlingi öngyilkosságról meg az eltussolásának technikáiról, és természetesen, és hosszan Sarah Bernhardtról.
Alfons Mucha kezdő párizsiként eléggé szegény és eléggé bohém, arrivé-ként pedig elegendően felkapott volt ahhoz, hogy az 1887-től kezdődő harminc esztendőben messe az életrajzát úgyszólván minden akkori és későbbi személyiség Gauguintől Strindbergig Munkácsytól Verlaine-ig. Jiři Mucha pedig volt annyira jó író, hogy ezeket a figurákat megírja, de volt annyira művelt, felkészült és igényes is, hogy ne csak élvezetesen, hanem históriai hitellel írja is le. Bizalmatlan művészettörténészeknek különleges élvezet a vonatkozó fejezeteket olvasni. Nemcsak apja munkásságát, nem csak a megsemmisítő elismeréssel helyére tett Makart életművét látja pontosan és mélyen, nemcsak a szimbolizmust jellemzi hibátlanul és szépen, hanem olyan, errefelé már régen elfeledett művésztelepről is van mondanivalója, mint a száz éve még oly fontosnak látszó északnémet Worpswede.
Jiři Muchának szüksége is volt az érzékenységére is, a felkészültségére is, az íráskészségére is: nehéz feladatot rótt magára. Az, hogy könyve nem apológia, nem könnyes leszármazotti visszaemlékezés és nem sértett-féltékeny megidézése a nagy felmenőnek, remélhetőleg eddig is kiderült. Ilyen eszközökkel és ilyen képességekkel családi érdekeltségű írásmű nem születethetett. Ám a családi vonzalom, az apja iránti tisztelet, megbecsülés és szeretet, az apró iróniával hitelesített érzelem az egyik inspirálója ennek az írásműnek. És ennek kell kibírnia az intellektuális véleményalkotás, a történelmi tisztánlátás, mi több, a képzőművészeti kritika keménységeit. Nem mindennapi pozíció: Jiři Mucha egyszerre vállalja, haláláig, az apját, és vállalja a cseh, a közép-európai, az európai intellektuel következetes tisztánlátását – az apja ügyében is.
Jiři Muchának egy olyan festő pályáját kell ábrázolnia, aki a félparaszti, kispolgári létből indul és véletlenül, de tehetségét tekintve teljesen indokoltan lesz korának nemzetközi képzőművész-sztárja. Aki a diák-nélkülözések, abbahagyott tanulmányok, korántsem vidám pikareszk fordulatok és éhezések után harmincöt éves korában hirtelen ismert, hamarosan híres, még a tizenkilencedik század vége előtt világhírű lesz. Az ivančicei teremszolga fiának a nagy Bernhardt általi felfedezése, a plakát elvitathatatlan mesterévé válása, a szecessziós korszak bútort, ékszert, díszletet és pavilont tervező ünnepelt géniuszának története csak kívülről látszott népmesés sikertörténetnek, és így is csak egy nagyon meghatározott ideig illett rá a legkisebb fiú boldog históriája. Amint az a könyvből is kiderül, maga Alfons Mucha sem látta így magát sosem. Egyrészt nem hagyta ezt az a nagyon kemény, nagyon erkölcsös, nagyon kitartó munka, amelynek árán lebegő, könnyed, gondtalan és édes nőfigurái megszülettek. Másrészt az az emésztő küldetéstudat sem, amely miatt az egész világkarriert lényegében végigcsinálta. Műtermi fotók, saját visszaemlékezései és kortársak tanúságtétele bizonyítja, hogy a napi-heti élettartamra készített plakátokat, a legkésőbb év végén eldobandó naptárak nőalakjait Alfons Mucha a tanulmányfotóknak, a rajzvázlatoknak, a históriai és ruhakellékeknek olyan apparátusával, napi másfél műszaknyi munkával úgy alkotta meg, mint korábban a történelmi piktorok a nagy nemzeti tablókat. A nyomatok minőségén, szakmai igényességén és szellemi-azonosuló hitelén mindez a mai napig látszik is. De a nagyon magas munkaerkölcsén túl mindennek az is oka volt, hogy Alfons Mucha igenis nemzeti történelmi tablófestőnek készült kora ifjúságától.
Különös, nem csak mai szemmel groteszk az a nemzetimádat és pánszláv rajongás, amelyet Alfons Muchában nyilván a kisvárosi, kispolgári morva gyerekkor plántált – egy életre. S amelynek bűvöletében úgyszólván azért dolgozott mindig, hogy ezt megfesthesse és nemzetének ajándékozhassa. Azért alkotta (és nézte kissé mindig kielégületlenül) a fin de siécle remekeit egymás után – mindazt, amiért a világ ma megint a lába előtt hever – hogy megteremthesse az anyagi függetlenségét egy nemzeti nagyfestészethez. Ez a végül beteljesült álom A Szláv epopeja címet viselő óriás ciklus, amelyet a magyar Mucha-irodalom A szláv népek történetének fordít, a cseh eredetihez képest nem egészen pontosan. Tíz kompozíció a csehek dicső múltjából, tíz a szlávok – oroszok, bolgárok, szerbek, horvátok Zrínyi Miklóssal – fényes napjaiból. Hatszor nyolcméteres táblák egyenként, mire elkezdhette, mire amerikai mecénást talált hozzá, az idő túlhaladt rajta. A cseh művészeti világ mindig is idegenkedve figyelte a párizsi sikerembert, kezdetben nyilván csak kristálytiszta szakmai irigységből és kenyérféltésből, később – gondoljunk a cseh modernek és a francia modernek első világháború előtti, utáni szoros kapcsolatára – ennél tartalmasabb okokból. Az 1928-ra teljesen elkészült Szláv epopeja a maga tizenkilencedik századi pátoszos pedagógiájával, a szecesszióból derivált látványosságával a kubista és szürrealista cseh képzőművészeti kultúrába már semmiképp sem volt beilleszthető. Közönségsikere természetesen volt, mint minden körképszerű nemzeti illusztrációnak, de nem több. Hányattatások után kijelölt mai helye, a Moravsky Krumlov-i vár az interpretációk szerint afféle Ópusztaszer, nagy turistalátványosság – ez lett a hazát talált Alfons Mucha késői nagy tragédiája és Jiři Mucha utolsó próbatétele.
Jiři Mucha pró és kontra (főleg: kontra) utókori szakvélemények ismertetése után, az összes körülmény figyelembe vétele után eljut addig a fájdalmas mondatig, hogy „a didaktikus tartalom oltárán feláldozta a formát". Ő, a fiú átérezte ennek tragikumát, de nem áldozott fel semmit. Sem a ragaszkodást a tisztánlátásért, sem a tudást az érzelmekért – mindent megőrzött. Ha nem volna képtelen maximalizmus, azt kellene gondolnunk, hogy csak így volna szabad képzőművészetről írni. (Fordította: Molnár Éva, Tandem Grafikai Stúdió)