Tarján Tamás: Együttlélegzés
[ Új Könyvpiac, 2008. június 30. ]
Nádas Péter írja, a kulcsszót sokszor idézik: „Jó lenne tudni, hogy mit jelent ez, és nemcsak nekem, hanem úgy, egyáltalán: színház. Tömeghisztériát, megszabott keretek között? Azt, hogy az ember mégiscsak szereti, ha beleavatkoznak legsajátabb ügyeibe, a lélegzetvételébe? Összelélegzést, de önkéntesen? Rituális rendetlenkedést? Az érzékek egy húron pendülését? Ezt is, azt is, talán”. Kovács Dezső most kötetbe gyűjtött színházi írásaira az összelélegzés közösségi pszichológiája, fiziológiája mellett az együttlélegzés szuverenitása jellemző.
Az összelélegzés misztériuma és az együttlélegzés racionalitása jól kiegészíti egymást az egyszerű, de annál szebb kivitelezésű és tipográfiájú újdonságban. Az együttlélegzés: odaadó, mégis tárgyilagos ráhangolódás a színielőadás egészére, nem pusztán a darab megtekintésekor, hanem a kritika papírra, képernyőre vetésének minden rezdülésében is. Egyben olyan nyomkövető magatartás, amelyhez a hivatásos színházi néző érzékeny nyomolvasó képességére, komplex teátrumi jelismeretre van szükség. Kovács, az évtizedek óta lelkiismeretesen tevékenykedő szerkesztő, a színikritikusok céhének fáradhatatlan tagja régóta tisztában van a mesterség elméleti és gyakorlati tudnivalóival, esztétikájával, etikájával (s határaival, korlátaival, ellentmondásaival is). A sokszor bizonyított szakmai rátermettséggel nem is illő előhozakodni, amikor épp az üt szöget a céhtárs fejébe: vajon a körülmények alakulása vagy az önfegyelmező szerénység halasztotta ily későre a szerző első bírálatgyűjteményét, mely öt, tíz, tizenöt, húsz éve is kikerülhetett volna műhelyéből? Így a Bohóc a manézsban főleg a huszonegyedik század elejének színházi tükre. (A cím elgondolkodtat. Többes számú, Bohócok a manézsban alakja konkrétan a Szergej Maszlobojscsikov rendezte Moliére-re, az Új Színházban bemutatott A fösvény szembetűnő dramaturgiai és szcenikai vezéreszméjére vonatkozik; magam Pénzcirkusz a porondon címmel jutottam rokon következtetésekre. De vajon általában a színész, a rendező, bárki színházcsináló ama bohóc – a színház manézsában? Persze a bohóc minősítést összetett, intellektuális, rezignált értelemben véve, ahogy a modern művészeti irodalom és az újabb színháztörténet is kezeli. Netán a kritikus a „bohóc”, akit övezhet nimbusz vagy ellenszenv, szép százalékarányú egyetértés vagy totális idegenkedés, valamiképp mindig a színházi terrénum esetlenkedőjének számít, s ezt igencsak sejti maga is...?)
Kovács Dezsőt, mint minden műbírálót, nem annyira a vélemény egyedisége, mint inkább a vélemény kifejtésének módja: a hangvétel jellemzi. Az általa is becsült Eörsi István egy vallomásából véve a párhuzamot: „...belép Weöres Sándor, meglát, és azt mondja: Piiistááám, de örrrülök, hogy lááátlaak. Minden héten elolvasom az ÉS-ben a publicisztikááádat... Felálltam a székemből, s mondom neki, nagyon örülök, Sándor, hogy tetszenek neked... Neem tetszenek! Neem teeetszeeenek! Elolvaasoom!... És én akkor tudtam, hogy ez életem legnagyobb dicsérete...” Bizonyos vagyok benne, hogy nem csupán a magam kollegiális tapasztalata: Kovács Dezső cikkeit az önmagáért helytálló, igényes megformálás miatt rendszeresen olvassák mindazok, akiknek szellemi látkörébe a színikritika műfaja is belefér, függetlenül attól, hogy hasonló-e az ízlésük vagy sem. (Az iménti idézet kapcsán még annyit: a könyv legszemléletesebb, legegyüttlélegzőbb kritikáinak egyike Zsámbéki Gábor Weöres-rendezését, a Katona József Színház Szent György és a Sárkány című premierjét írja le. Kár, hogy Eörsi-kritika nem kerül[hetet]t az anyagba.)
Kötet esetében a hangot nem csekély mértékben a szerkesztés hallatja, a hangvételt a struktúra hordozza. Kovács Dezső öntörvényű kötetszerkesztő: például Bánk bán-bírálatát (Bocsárdi László rendezése, Zsámbéki Nyári Színház) szemrebbenés nélkül egy Nóti Károly- és egy Tamási Áron-premier értékelése közé illeszti. (Nem rejti véka alá: Nóti életműve kiadóként is szívügye. A rokonszenvező közelítésnek más esetben is enged – az elfogulatlanság sérelme nélkül.) A könyvszerkezet idő- és stílusbeli ugrásai, asszociatív ötletei az irodalomtörténeti rendet nem negligáló, ám a színházi logikához hajlított észjárást dokumentálják. Vallomás és elköteleződés, hogy Kovács az összeállítást egy Spiró-színművel kezdi, majd egy másik ciklus élére újabb két Spiró-kommentárt helyez; egymás mellé három Molnár Ferenc-bemutatót is bokrosan kiválaszt, de a Shakespeare-szemléket úgy adagolja, hogy azok ne váljanak a zsenialitás tömbszerű nehezékévé. A Nemzeti buborék-fejezetben a Madách, Csiky, Bulgakov, Rose sor eléggé meglepő, viszont a nevek önmagukban is elbeszélnek egy metszetet az új Nemzeti krónikájából.
Az értékítéleteket még mutatóban sem idézem, nem igenelem és nem vitatom. Egy-egy citátum kevesebbet mondana, mint amit – tanúságtevő módon – a kötet mond, mindenki számára valamelyest másként és másként. Külön adottság a portretizálás képessége. Kovács Dezső e műfajban megnyilvánuló tehetsége itt négy egyéniség- és szereprajzban nyilvánul meg. Talán mindössze a „nőirodalom” térnyerésének érájától sarkallva jegyzem meg, hogy mind a négy művész-művésznő.
A szövegezés választékos, míves (a sajtóhibákról csitt). Különösen hatásos a nyelvtani személyek váltogatása: az arcképekben az egyes szám első személybe váltás (mint a színész belső, a szerepből fakadó monológja), másutt az önmegszólító kritika mint a nézőtárs, az olvasó megszólítása. Idegenkedem viszont a stilisztikai érték nélküli, itt-ott tán henye ismétlésektől, ismétlő szerkezetektől. „...érett férfivá érés”: ilyesminek nem sok értelmét látom.
Nemrégiben egy színháztudományi írásokból szerkesztett (igen becses) tanulmányantológia egyik írása épp hatszoros jelzőismétlés miatt nem csupán elmarasztalta Kovácsot (azaz egyik háromflekkes bírálatát), de nehezen indokolható tartalmi következtetést is levont e szeplőből. Ugyanitt – más okból – magam is a „vádlottak padjára” kerültem. Fiatal tudós kollégánkkal (kolléganőnkkel) egyszer talán megbeszéljük a felmerült kérdést. Addig viszont örömest ülök egy kritika-padon Kovács Dezsővel.