Lőkös Ildikó: Svejk unokája – kortárs cseh drámák
[ Kritika, 2008. szeptember ]
Nemcsak azért jó cím a Švejk unokája, mert fölidézi a cseh irodalom népszerű figuráját, hanem mert szellemi folytonosságot is jelez. A Thuróczy Katalin szerkesztésében megjelent hét kortárs cseh drámát tartalmazó kötet darabjai önállóan is érdekesek, de egymás mellé téve őket még többet jelentenek. A nálunk is jól ismert, mára nagy öregnek számító Ladislav Smoček vagy Ladislav Smoljak mellett a fiatalabb generáció képviselői is itt vannak. Az unokák. Akik nemcsak koruknál fogva azok, hanem témáik révén is. Egyiküknek, Egon Tobiášnak a Vojcev című műve lazán összerakott Ványa bácsi-történet újragondolásaként is értelmezhető. Nem Csehov modernesítése ez, hanem mintha azok a figurák különös álomvilágba kerülnének, vagy ahogy Huszár Sylvia írta a szerzőről, "a hangulatok szerelmeseként alkot izgalmasan poétikus, kísérletező nyelvű színpadi művet". Iva Klestilová mai három nővér sorsot fogalmaz meg 3nővér2002.cz drámájában. Jók az analógiái, talán túlságosan is, így ez inkább játék Csehovval, mint valódi újraértelmezése. A bevezetőből megtudni – valamennyi szerzőt pontos összefoglalójaiban G. Kovács László mutatja be –, hogy a drámaíró, dramaturg és színésznő Iva Klestilova egy évvel azután írta versenydíjas darabját, miután a brünni HaDivadlónál eljátszotta Olgát. És valóban érezni műve olvasása közben, mintha azt fogalmazta volna meg, mik jutottak eszébe a próbafolyamat alatt. Luboš Balák az, aki magát Švejk unokáját teszi meg drámája hősének, már amennyire létezhet egy kitalált figurának valódi unokája. Nem irodalomtörténeti vizsgálódás ez, hanem a képmutató, önző politika és annak a manipulációinak az ábrázolása. Annak az érdekes elgondolása, mi történne ma Švejkkel, ha belekavarodna egy választási kampányba. Sajnos, ezt magunktól is el tudnánk képzelni, mégis jól szórakoztatnak Balák helyzetei. Jíří Pokorný fekete humorba ágyazva az agresszív, igénytelen hétköznapok egy szeletét mutatja meg a Papa lövi a gólokat című művében. Amúgy Jíří Pokorný volt az a dramaturg, aki a '90-es években az ústí nad labemi Činoherní Stúdió fiatal művészeti vezetőjeként maga köré gyűjtötte a prágai színművészeti akadémia, valamint a brnói Janáček akadémia végzős növendékeit, és ezzel megvetette egy markáns drámaíró iskola alapjait, a saját darabjai színrevitelével szabva meg a mércét. A híressé vált vidéki színház több dramaturgját is drámaíróvá avatta, köztük az ebben a kötetben is szereplő Lenka Lagronovát, akinek talán a legszemélyesebb, legintimebb a világa. A Terézke című drámája címszereplője az a Lisieux-i Kis Szent Teréz, aki bár fiatalon halt meg a karmeliták apácájaként, de a hite ereje, az önmagával való küzdelme nem hívőnek is tanulságos. Persze nem ettől értékes a mű, hanem izgalmas színpadi szerkezete, szürreális elemekkel vegyülő dramaturgiája miatt. A levelekből, naplókból, más dokumentumokból összeszőtt áttetsző szöveg, a töredékes dialógusok színházilag teremtik meg a misztikumot, a titkot – szinte kár, hogy ennyire speciális, átélésre nem mindenki számára alkalmas téma.
A kedvencem – ha lehet a recenzió írója személyes – Smoljak Kis Októbere, melyet a prágai Divadlo Na Zábradlí számára írt 1999-ben. Ez a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (ha egyáltalán ezt még így kell-szabad írni) és az első világháború előtti-utáni években játszódik, többek közt maga Lenin is a szereplők közt van, álruhában, persze. Smoljak nem a hajdani eszméken viccelődik, nem is rántja a sárba a történelem nagy alakjait, egyszerűen csiklandozóan szellemes humorral, világlátással teremt olyan helyzeteket, melyben a kisember elmondhatja a történelem csinálóinak, mit gondol a világról. El lehet képzelni, az olvasó-néző, melyik oldalon érzi meg az igazságot.
A legszebb darab pedig Smočeké, az Egyszer reggel felé. Bár történik benne ez-az, még szörnyűség is, kegyetlenség is – mégis az egész bölcs összegzése annak, amit életnek hívunk.
A kötet valamennyi darabját Molnár Éva fordította.