Murányi Gábor: Látogatószűrő
[ HVG ]
Megrögzött józsefattilások agyában ott fészkel a költő 1926-os verse, s ha a kulcsszó bármilyen összefüggésben előkerül, bizony azonnal beugrik az egész sor: „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.” S noha a citátumnak és a kézbe simuló Anno sorozat új kötetének látszólag köze sincs egymáshoz, lényegileg mégis kapcsolódnak. Merthogy a „kopogtatás nélkül” az intimitás legfelső foka, a kopogtató viszont eredeti funkciója szerint az emberek közti kommunikációban a gát, de legalábbis a szűrő szerepét tölti be. E szerkentyűnek több ezer éves a múltja, ahogy az esztétikája és a használatának illemkódexe is. E különleges tárgyak gyönyörűségesen letisztult (vagy éppenséggel csicsás), művészi kivitelű, vagy csupán történeti patinájú darabjairól ad bő válogatást a Tandem-csapat a tőle megszokott mívességgel. A csapongva kalandozó kísérőszövegek ezúttal is érdekesek és életközeliek. Hogy például a XVIII. században szigorú etikett szabályozta, ki hányat kopogtathat. Megnézhette magát az a tejhordó, aki kettőt merészelt ütni, hisz az a levelet kézbesítő jele volt, négyszeri „kemény ütés” pedig az előkelőségeket illette. Igazi kuriózum az az 1938-as németországi história, mikor is Lauf városának túlbuzgó vezetői „művészi újításként” nagy méretű horogkeresztes kopogtatót szegeztek a városháza kapujára, így a betérők újból és újból rákoppinthattak egy „torz arcú zsidó” hatalmas orrára. S az is a könyvecskéből tudható, hogy 1898-ban Budán hatósági végrehajtással távolították el egy Medve utcai ház oroszlános „zörgetőjét”, merthogy az éjjeli látogatókat is sűrűn fogadó tulajdonos önszántából nem volt hajlandó a környék nyugalmát nem zavaró villamos csengettyű beszerelésére.