Tarján Vera: Bohóc a manézsban
[ Pesti Műsor, 2008. május 22–28 ]
A Kritika című kulturális folyóirat szerkesztője vérbeli színházi ember. Persze nem azok közül, akik színházi büfékben, öltözőkben vannak elemükben, Kovács Dezső előadásokra jár. Megnézi a produkciót, és megírja a véleményét. A színházbíráló helyzeti előnye csak annyi, írja bevezetőjében, hogy sokkal több előadást lát, mint az érdeklődő színházba járó, és ha van esztétikai iránytűje, ahhoz méri a látottakat. Nos, Kovácsnak vitathatatlanul van ilyen iránytűje, ami a személyiség,a személyesség hitelével, szakmaisággal párosulva kalauzolja végig az olvasót az előadások rengetegében.
Drámák és zenés játékok, klasszikusok és kortársak, kőszínházi produkciók és kísérleti szeánszok felváltva késztetik a szerzőt arra, hogy higgadt, bölcs gondolatokban fejtse ki véleményét a látottakról. Úgy személyes, hogy nem személyeskedik, úgy bennfentes, hogy nem intimpistáskodik. Mindig az izgatja, hogyan képes leképezni a művészet a valóságot, tükör által tisztán avagy homályosan látunk-e. A színikritikák, fesztiváltudósítások, művészportrék az elmúlt nyolc-tíz évben íródtak, így bizonyos mértékben a társadalmi állapotokat is rögzítik. (Gondoljunk csak a kötet nyitó írására, Spiró Katona József Színház-beli Koccanására vagy már a fejezetcím is sokatmondó: Gengszterváltás a Sohóban. „Apályos évadokban is ugyanazt próbáltam mindig fellelni: a szellem kalandját, az originális gondolkodás műveit és műhelyeit. Az érzékiben a szellemit. A szellemiben az érzékit – ami nélkül nincs semmilyen művészet.” – írja Kovács Dezső, és tegyünk annyit hozzá: színikritika sincs.