Nádra Valéria: Számadás a szakma állapotáról
[ Criticai lapok, 2008/7-8. ]
Kovács Dezső „életútjának felén” mintegy összegző gyűjteményt jelentetett meg a rendszerváltás második évtizedében született színházi írásaiból, azaz kritikákból, összefoglalókból, portrékból. A Bohóc a manézsban lapjain nem az időrendet követi, hanem a nehezebbik megoldást választva hét tételben, egy-egy tematika keretébe tömöríti, néha gyömöszöli az írásait.
A színikritikák kötetbe emelése a napi gyakorlat után cezúrát jelent, elsősorban a szerző számára, másodjára pedig időközi számadás a szakma állapotáról, amely már túlmutat a napi gyakorlaton. Célkeresztjében az utókor áll. Tulajdonképpen egy elásandó doboz, mely a későbbi nemzedékeknek meg- és felmutatja, milyen volt „a” színház egykor Pannóniában. „Civilek” álmélkodhatnak rajta, szakemberek tanulhatnak belőle, idézgethetik, hivatkozhatnak rá, ahogyan ezt ma is megteszik a magukra valamit adó kritikusok. Elrejtett, elfeledett mozi, mely később feltámadhat, napvilágot láthat. Számomra ez a legfőbb haszna és értelme egy ilyen típusú kötetnek, hiszen mi is így olvasunk-ismerkedünk egykor volt előadásokkal, színészekkel. Nem kis feladat, nem kis felelősség, lássuk, Kovács Dezső miként teljesíti be.
A rendszerváltás eresztékeiben rázta meg/fel, élesztette, adott addig nem ismert, de főleg nem gyakorolható, sőt, nem kipróbálható lehetőségeket a magyar színháznak. Az első tíz év döbbenetei elmúltak, szerzőnk feladata a már letisztult, lecsendesedett napi gyakorlat szemrevételezése; a második tíz év. Válogatni, természetesen, csak abból lehet, ami van. A lehetőség – mint látni fogjuk –, e tekintetben korlátlan. Régi nagy bánata, jogos panasza-siráma volt a magyar drámaíróknak, hogy nem lehetett színpadközelbe jutni, kibontakozásuk lehetőségének gátja nem a tehetség hiánya, sokkal inkább a gyakorlatban történő megmérettetésé volt. Ha van mivel büszkélkednünk, hát az a tény feltétlenül ilyen, hogy ez már mind a múlté. „Nem lázadó fiatalok ellenszínháza ez, hanem egy valóban új nemzedék önartikulációja. Már nem a késő kádári alvadt színházi struktúrák átfazonírozásáról szól a mese, hanem az ezredelő huszon- és harmincéveseinek érzékenységéről, érzékiségéről, bulis nyelvmunkájáról a füstölgő-ingó planétán Budapesten, Berlinben, New Yorkban, Honoluluban” – így Kovács Dezső.
A „nagy öregek”, mint Bereményi, Kornis, Spiró, az egykori színház egykori fenegyerekei mellett tíz-tizenöt fiatal szerző darabját, helyesebben a belőlük készült előadásokat mutatja be a kritikus. Neveket szándékosan nem sorolok, annyit azonban elárulhatok, hogy a nem is egészen kezdők között akad 1970-es születésű is. Úgy hírlik, a dráma- vagy darabírói képesség alakul ki az irodalmi műfajok közül a legkésőbb. Persze, ennek az ellenkezőjére is akad példa szép számmal. Mindenesetre a drámaíráshoz egyfajta emberi érettség igényeltetik, valamint a forma eszközeinek profi ismerete. Manapság ez az utóbbi követelmény mintha nem lenne annyira fontos. Kedve szerint kísérletezhet bárki a saját képességei fejlesztésével és a nagyérdemű tűrőképességével – legalábbis a Kovács Dezső által láttatott összkép szerint. Egyetlen komoly feltétel van, a pénz. Ha ebből elegendő van, vállalkozó kedvű előadók is akadnak. Szerző nem találhat ki olyat, amit a világot jelentő deszkák ki ne bírnának, legyen szó politikáról, az élet nagy vagy kis, esetleg még kisebb kérdéseiről, nincs téma, ami hangot, színpadot ne kaphatna annak köszönhetően, hogy megszűnt az APO (a Pártközpont agitprop osztálya) és minden hasonló cenzúrázó, ellenőrző szerv. Legfeljebb a minőség mércéje gátolhatná némely alkotások színre kerülését, de ezt csak halkan mondjuk, mert tudjuk, hogy ennek hangoztatásával nagy népszerűséget szerezni nem lehet.
Kovács Dezső tobzódik, gyönyörködik az ezer virág virágzásának tarka kavalkádjában, mégis, írásainak egészéből az a tanulság adódik, hogy a szabadságot még tanulnunk kell. E darabok témái, „a világba való vetettség”, az Istentől, embertől elhagyatott sarkköri, sőt, kozmikus magány, az értelmetlen szenvedés és mocsokba süllyedtség, a lepusztultság, az érzelmi-fizikai deviancia, ön- és mások pusztítása – sokszor a nézők idegeié is – továbbá a fentiek számtalan variációja. A polgárpukkasztás és a rettentő tükörkép folytonos pofánkba vágása az újat mondás illúziójával fűszerezve olyan hatást kelt a befogadóban, mint az egyszeri pásztorban a farkast kiáltás. Annyi mindent láttunk és hallottunk már, de az is igaz, hogy egy csecsemőnek minden vicc új.
Kovács Dezső kritikai attitűdjének legfontosabb erénye: a türelem. A látottak plasztikus rögzítéséből, formai megragadásának már-már szabadversszerű megjelenítéséből szinte ordít a szépség és értelem megtalálásának vágya. Nem képes, nem is akarja elhinni, hogy valami „nem szól semmiről”, inkább azon igyekszik, hogy meglássa, ha a valami leginkább a „Semmiről” szól. Galambepéjű kritikus ő, könnyű lenne rá figyelniük az érintetteknek, hiszen mindennek tud örülni, nemcsak egy-egy kiváló „magánszámnak”, de az érdekesebb színpadképnek, egy-egy ötletnek, meglepő kosztümnek is.
A sok-sok jelzővel ás határozószóval megérzékített előadások vissza-visszatérő motívumai: a rebbenékenység, a vérbő nemiség, a jelzők és határozók barokkos pompájában aztán váratlanul felbukkan a napi szleng (pl. csajszi, cumizza a szöveget stb.), mint a vaskos földhözragadtság stiláris megfelelője. Néha, a fiatalok kapcsán kritikusunk megfeledkezik magáról és effélék szaladnak ki a tolla (számítógépe) alól: „az úttörőtábor katonás főpajtása”, másutt meg „közértet” emleget, s nem gondol rá, hogy ötvenen alul senki sem ismer úttörőtábori főpajtást, és életében nem vásárolt közértben. A késő kádárkori alvadás szóhasználata gond nélkül keveredik nála a mai szlenggel, de máskor az éteri emelkedettséggel is.
Kovács Dezső a szereplők játékának, öltöztetésének, mimikai eszközeinek leírásával, az általuk keltett reminiszcenciák elsorolásával ragadja meg tárgyát. Ez sok esetben az egyik legjárhatóbb útja, sőt hatásos módszere a bírálatírásnak, más esetekben viszont a biztos értéktartományt követő elemzést helyettesíti, vagy fedi el. Ítészi zsöllyéje elé kerülni nem vált ki szorongást és kellemetlen előítélettől sem kell tartani. Biztosak lehetünk abban, hogy dühből, vagy a jópofizás kedvéért senkit nem tesz végzetesen és végletesen nevetségessé, az öncélú gúnyolódást mint kritikusi eszközt, nem ismeri. Tapintatos, művelt és kulturált. Jelzi elégedetlenségét, ha oka van rá, de finoman, hogy ne fájjon nagyon, s többnyire mindjárt gyógyító tapaszt is tesz az általa ejtett sebre: „a színészek azért jók voltak., az elgondolás reményre ad okot., a produkció kellemes időtöltés volt.” Elutasítása (mert ilyen is akad), bár határozott, mindig indulatmentes. Néha a galambepéjű kritikusnál is elszakad a cérna, de ahhoz, hogy megkísérelje a nagyérdeműt a felesleges pénzkidobástól megkímélni, már igazán nagy dilettantizmus szükségeltetik.
Kovács Dezső másik komoly kritikusi érdeme, hogy nem esik hasra az úgynevezett „nagy nevek” előtt, legyen szó rendezőről, íróról, vagy akár színészről, ha gondja van velük, éppúgy leszedi a róluk a keresztvizet (vagy még jobban), mint a zöldfülű kezdőkről. Kornis Mihály A Kádár házaspár című dokumentumjátéka kapcsán példamutató őszinteséggel és pontossággal vall arról a csáváról, amelybe az ilyen típusú művek megítélésekor kerülhetünk: „Kornis kényes pufferszerepet is vállalt az ellentmondásos, de kétségkívül mély nyomokat hagyó történelmi figura megidézésével. A nemzeti jobboldal szemében nyílván túlságosan empatikusan és bensőségesen ábrázolja a forradalmat vérbe fojtó hazaárulót, a baloldalnak nyilván túl egyoldalú Kádár önleleplező szenilitása, a liberális demokraták megvádolhatják elvtelen kádárista nosztalgiák ébresztésével – a kritikusoknak meg túl drámaiatlan az egész”. A csáva lényege az, hogy nem lehet őszintén igaz és hiteles véleményt megfogalmazni, hiszen a téma maga teszi ezt lehetetlenné. A minősítés ugyanis akár akarjuk, akár nem, bármilyen pontosságú patikamérleget használunk is, óhatatlanul hordoz politikai felhangokat is. Az egyetlen lehetséges megoldás a hallgatás lenne, ha nem tudnánk, hogy a hallgatás is válasz, sőt választás, másrészt a kritikus nem fordíthat hátat vizsgálata tárgyának, tennie kell a dolgát, mert nem tehet másképp. Számolnia kell azonban azzal, hogy vegytisztán esztétikai ítélet nem születhet meg. Valamikor, az „átkosban” mindennapos volt ez a jelenség: egy-egy többszöri betiltás után mégis színre került darabról bíráló megjegyzéseket tenni egyenlő volt a betiltók támogatásával, viszont egyoldalúan a pozitívumokat hangsúlyozni az esztétikai attitűd és mérce feladásával volt egyenlő. Vajon miért is hittük, hogy ezek az idők már elmúltak? Tulajdonképpen miben reménykedtünk?
Kovács Dezső számára a megkerülhetetlen, neuralgikus kérdések közt is kiemelten fontos a Nemzeti Színház problémája, melynek Nemzeti buborék címmel szentel egész fejezetet. A Blaha Lujza téri épület 1964-ben végbevitt, megfontolt és cinikus robbantása óta nem tud mit kezdeni a haza ezzel az intézménnyel. A recenzens hiába is akarná elefántcsonttoronyból szemlélni az ügyet, ha szüntelenül porcelánboltban találja magát, ahol elefántok gázolnak keresztül-kasul mindenen. A politika, mint annyiszor, itt is „felülírja” az esztétikai fejtegetéseket, mert a Nemzeti Színház politikai küzdőtérré, harci tereppé vált az elmúlt években. Kovács Dezső a helyzet szorításában, saját zavarában Az ember tragédiája bemutatójával kezdi a történetet és folytatja a színházépület históriájával. Ezzel nyer ugyan egy kevés időt, de végül csak neki kell ugrania a sárkánynak. Annál is inkább, mivel ehhez is, mint a focihoz, mindenki érteni vél, mindenkinek van róla véleménye. Ebben a történetben csak a robbantás volt egyértelműen „sikeres”, mely újabb jelét adta a magyar géniusz lobogásának. A „nemzeti” színház fogalmával, tartalommal való megtöltésével szélmalomharcot folytat a nemzet csakúgy, mint kinevezett vagy választott vezetői. A Nemzeti Robbantásnak méltó evilági párja lett később a Nemzeti Gödör mint a politika szimbolikus játékszere, mint kitüntetés, amit az aktuális Valaki a gomblyukába tűzhet. Pedig hát – Kovács Dezső se véli másképp – „végül is a Nemzeti Színházhoz se kell más, csak darab, rendező meg színész.”
A kritikus olyankor a legfelszabadultabb, amikor külföldi vendégjátékokról ír. Kovács Dezső könyvének (számomra) legizgalmasabb s egyben legélvezetesebb része a Nekrosius Hamletjét és Othellóját bemutató gazdag, pontos, és határozott írás, melyben maradéktalanul képes átadni a primer élményt, azt a szellemi felfrissülést, amit a látottak közben ő maga érzett.
A kritikus tárgyában való elmélyülését mutatja a 2007-es POSZT-ról szóló beszámoló, valamint a Törőcsik Marit, Máthé Erzsit, Takács Katit, Udvaros Dorottyát bemutató négy portré – ezek elolvasása belépés Kovács Dezső magánszentélyébe. A négy színésznő arcképe, a helyenkénti túlrajzolások ellenére, hasonlít a modellekre, hiszen szeretni azt, akiről írunk, olyan elfogultság, amihez mindenkinek joga van – de attól persze még elfogultság. Takács Katit a Dajka szerepében például a darab főszereplőjévé avatja, mintha a dráma címe nem is Romeo és Júlia, hanem Romeo és a Dajka volna, mégis, egészét tekintve a portré hűségesnek és hitelesnek mondható, a fejezet pedig szép és kiengesztelő, feloldó befejezése a kötetnek, hiszen azt üzeni, ahol ennyi és ilyen tehetséges színész él, dolgozik, ott talán még sincs veszve minden.
Kovács Dezsőnek a rendszerváltás utáni magyar színházról alkotott képe vegyes. Nem volt kisebb dolga, mint a maga nyelvén artikulálni történelmünk e jelentős korszakát. Felmérni, mennyi volt a behoznivaló, hogyan éltünk a szabadság lehetőségeivel, az esztétikai, politikai szűklátókörűség korlátainak ledőlésével.