Murányi Gábor: Mi van benne?
[ HVG ]
És megint csak Karinthy. Befejezetlen Nagy Enciklopédiájának egyik címszavában felidézi egy kétségek között őrlődő nő alakját, aki éppen rettenetes, érzelmi élet-halál helyzetben volt, s eközben megpillantotta magát egy tükörben. Aztán pedig a „retikülje után kapott”, s az onnan elővett rúzzsal kipirosította az ajkait. A groteszk jelenetet a humor filozófusa – kajánkodó férfitársaival ellentétben – megértéssel, együttérzéssel figyelte, merthogy szerinte az nagyon is hasonlatos ahhoz az életösztönhöz, amikor egy halálos veszedelembe került férfi a revolverzsebéhez kap. E szócikk ezúttal az Anno sorozat új – retikülös – könyvecskéjének egyik gondolatforgató citátuma. Mert miközben az olvasó a „szépemlékű”, selyemmel bélelt, igaz- (vagy hamis) gyönggyel, elefántcsonttal díszített, aranyfonállal kivarrtan gobelines, vagy krokodilbőrbe zárt karcsú női táskák gyönyörűséges fényképein álmélkodhat (van belőle vagy száz pazar darab), a szövegekből mozaikosan megismerheti a retikül kultúrtörténetét. Azt például, hogy a tárgy neve is latin eredetű szó (reticulum, azaz hálócska), s hogy a magyarítás már alighanem sajátos szófacsarás – franciából. A ridikül ugyanis már nem a kis táskára utalt, hanem a benne lévő „mókás, nevetséges” (ridiculé) csecsebecsékre. A karra akasztható tárhelyet – tudhatjuk meg Karády Katalin 1941-es nyilatkozatából – a filmdíva mohó szenvedéllyel gyűjtötte, gardróbjában kétszázat számolt össze belőle. Pedig – nem először és nem is utoljára – akkor kongatták meg a vészharangot: „Ütött a retikül utolsó órája”, merthogy szaporodtak a kényszerűen magával hordozandó „csecsebecsék”. Hétköznapi viseletből a retikült alkalmivá átlényegíteni azonban alighanem csak a mobiltelefonnak sikerült.