Murányi Gábor: Fényképíró masinák
[ HVG, 2019 ]
Előszeretettel titulálják az elkapott pillanat művészetének a fotográfiát.
A meghatározás tűéles, ám idáig valahogy el kellett jutni technikailag is – szól közbe szelíden egy minap megjelent könyvecske, amely a fotózás ősidejéhez nyúl vissza: a rögzített „pillanat” megszületéséhez 1826-ban több mint nyolc órára volt szükség.
A legelső fényképet, egy tájcsendéletet az a francia vegyész, Joseph Nicéphore Niépce készítette, aki néhány év múlva a nagy cél érdekében összedugta a fejét honfitársával, az utóbb fényképészeti alapfogalommá átlényegült Louis-Jacques-Mandé Daguerre-rel. A fényképíró masinák evolúcióját felvillantó, nyomon követő kis képes album – amely elsősorban Fejér Zoltán fotóművész elképesztő gyűjteményére támaszkodik – talán még a megszokottnál is érdekfeszítőbb darabja az Anno sorozatnak: a szöveg és a kép szétválaszthatatlan, egymást magyarázzák, egymást szemléltetik, a könyvet lapozgató pedig élvezkedik. Egyszer az aha-élménytől, máskor a csodálkozástól, s van úgy, hogy egyszerre mindkettőtől.
Petőfi Sándorról például mindössze egyetlen – Escher Károly által megmentett – dagerrotípia maradt fenn (ez az aha-élmény), a relikvia mérete: 78 x 92 milliméter csupán (ez a „jé”). S ha valaki azt hinné, hogy a szelfit a telefonkütyüs korszakban találták fel, hát lapozzon a 31. oldalra, ahol egymásba kapaszkodó kalapos, szivarozó úriemberek közösen tartják maguk elé a félméteres fadobozba épített – a tekercsfilm előtti –, „ejtőlemezes” kamerát. A képritkaságokkal teli géptörténeti áttekintés az 1930-as évek közepével zárul – „terjedelmi okokból”. Ezt a kitételt a reménykedő, könyv- és múltszerelmes olvasó óhatatlanul kiadói ígéretként értelmezi.