Murányi Gábor: A nő kardja
[ HVG, 2018 ]
Pliszé, szem, pajzs-lap, borda, küllő, vezér- és záróküllő. Találós kérdésnek is beillik: mindezek vajon minek a tartozékai? Az Anno-könyvek híveit ezúttal sem éri csalódás: itt az újabb múltbéli „cirógatni való” tárgy: a legyező. A sokezernyi megjelenési formából több száz bámulatos példányt tálal fel a jellegzetes négyszögletű könyvecskesorozat legújabb darabjában a két tandemes, László Zsuzsa és Faragó István. A páros ezúttal Martonné Hollóházy Gréti és férje, Zsolt legyezőgyűjteményére csapott le, s a míves-díszes „légkavarókhoz” kerített-körített érdekfeszítő kultúrhistóriai szöveget. Az eredetileg hűsítésre, a tűz felélesztésére, illetve a rovarok elhessentésére „feltalált” szerkentyűk az ősidőktől kultikus szerepet és ebből fakadóan pazar díszítést kaptak: ismertek az ind pankhák, az egyiptomi fáraók auráját zavartalanná tisztító, ember nagyságú strucctollas vagy a kínai császárok festett selymű „ventilátorai”. A „fénykor” kezdete a XVII. század, mikor is e közhasználati cikk jelbeszédes funkciót is kapott. „A nő legyező nélkül olyan, mint a lovag kard nélkül” – ez a mostani Anno-kötet mottója. S miközben a lapozgató tüzetesen szemügyre veszi mondjuk a Tiziano festményén megörökített szélkakasos, a Paul Gauguin tahiti aktja által szorongatott indiános, vagy éppen a csontból faragott, tízcentisre összecsukható XIX. századi retikül-legyezőt, elsajátíthatja (vagy legalábbis megértheti) a legyezőnyelvet. Ha például a kiszemelt hölgy a nyitott legyező lapjait hirtelen összezárja, azt üzeni: szívesen leszek az arád. Ha viszont léghajtóját az ajka előtt nyitja-csukja, akkor a legyeskedőt bizony kikosarazták.