Zsebórák
[ HVG, 2013. május 4. ]
Mennyi az idő? – kérdezgetik egymást, szinte a „jó napot!” helyett az emberek, hisz elegendő lenne egy pillantás a mindig kézben lévő mobilra. Egykoron, mondjuk a békebeli XIX. század végén, vagy a vihar verte következő elején-közepén játszódó regényben ennek a kérdésnek még súlya volt. Írók ecsetelték meglehetős részletességgel, hogy a gróf, a főtanácsos, az ügyvéd stb. stb. az érdeklődést hallván méltósággal kigombolta a zakóját, igazított egyet a mellényén, kezét végighúzta a súlyos arany- (polgáribb esetben: ezüst-) láncon, mielőtt a kis mellényzsebből elővarázsolta míves csodaszerkentyűjét. Ezeket a mára divatjamúlt, ám annál becsesebb zsebórákat szedte kis könyvecskébe a Tandem könyvműhely. Ámulhat a lapozgató a „világhíres svájczi óraipar”, a „modern technika valódi csodáját” előállító észak-amerikai Waterbury cég, vagy éppenséggel a „Schvarz testvérek dupla fedeles, hajszálpontos zsebkronométerein” – eredeti méretükben, kívül-belül lefényképezve –, s ezzel párhuzamosan böngészheti az ódon hangulatot árasztó hirdetéseket, mondjuk a „polgári óracsináló” mestertől, Králik Sámueltől. Ráadásként mindezekhez élvezetesen és szinte szerelmetes szakértelemmel megírt óra- és zsebóra-történeti gyorstalpaló tanfolyam és irodalmi mustra dukál. És aki az Anno sorozat új kötetét kézbe veszi, azon is elmerenghet, mi lett vajon a sorsa annak a több mint száz XVIII. és XIX. századi zsebórának, melyeket báró Baich Miklós honatya 1891-ben a temesvári múzeumnak ajándékozott.