Murányi Gábor: Örömkönyvek
[ Könyvhét, 2010. február ]
[A KÖTETRŐL] Szükséges tudnivaló ebben a kötetben mutatóba sem található. Hasznosítható információ még kevésbé. Érdekfeszítőbb, vonzóbb összeállítás a fölösleges ismeretekből viszont az utóbbi hetekben, hónapokban nemigen került a kezembe. Barátaim között például alkalmi kimittudot rendeztem, tudja-e még valaki, hogy mi fán terem a sellak? E kézbe simuló könyvecske (címét lásd lentebb) elolvasása előtt csak azt tudtam, hogy van (pontosabban: volt) ilyen anyagúnak nevezett gramofon-lemez, s azt, hogy ha a saját készítésű lámpaernyőre folyékony kiszerelésű sellakot kenünk (nagy kincse volt ez az 1970-es években a festőművészeknek, beszerzési forrásukat titkolták is), akkor az gyönyörűségesen áttetszővé varázsolja a kartonpapírt. Most megtudtam, hogy a trópusi vidéken honos levéltetű elgyantásodott ürülékének tisztított változatához volt barkácsoló koromban szerencsém. S ami még ennél is fontosabb: a sellak eredeti halmazállapota nem folyékony, hanem könnyen formálható, puha anyag, amely préselésre különösen alkalmas, s hogy Edison hanghordozója, a hengeres fonográf utáni évtizedben Emil Berliner 1887-ben szabadalmaztatta világhódító beszélő, pontosabban: zenélő masináját.
Aztán most tudtam meg azt is, hogy az 1930-as években akkor bántam (volna) jól a gramofonommal, ha a rugóját se nem húztam túl, se nem eresztettem lazára, ha ugyanazt a lemezoldalt egymás után nem játszottam le többször, s ha minden alkalommal új tűt tettem a gramofonfejbe, merthogy a tű hegye gyorsan kopik, s erősen rongálja a barázda oldalát. S még csak a bevezetőnél tartunk, hiszen a majd másfélszáz oldalas könyvecske oldalpárjain egyrészt régvolt lemezek izgalmakkal, rácsodálkoztató titkokkal és látványosságokkal teli körcímkéit csodálhatjuk, másrészt azok lexikonrövidségű, ám korántsem száraz és egyáltalán nem teljességre törő, csupán elmesélős kommentárjait olvashatjuk. Például, hogy Lóránd Edith szalonzenekarával 1921-től 1927-ig nem kevesebb, mint – nem tévedés! – ezer felvételt készített, hogy a mindenténeklő korabeli sztár, Király Ernő volt az első, akinek külön legyártatott sorozat-címkéje volt, hogy a dömping-lemezgyártás korában telefonzenekarnak hívták azokat az alkalmi együtteseket, akiknek profi zenészeit hirtelenjében (távbeszélőn) rántották össze egy-egy stúdiófelvételre, hogy. S nem folytatom, kedvcsinálónak ennyi elég, s kell a hely a további mondandómnak.
[A SOROZATRÓL] 2004 karácsonyán ANNO címmel, négy kiadvánnyal egy (majdnem) négyzetformátumú könyvsorozat jelentkezett a könyvpiacon. A könyvkiadás minden trendjével szembe menetelő könyvecskék nem robbantak, csak beszivárogtak, először csak a könyvkereskedés hajszálerein. Nagyobb boltokban sokáig egyáltalán nem lehetett kapni, feltűntek viszont – magukat saját tervezésű kartonállványokról kínálva – például virágüzletekben, (olykor) trafikokban, vegyeskereskedésekben. A harsányan „jövőbe tekintő”, hasznosítható (etc., etc.) színes-szagos albumcsodák árnyékában jött ez a visszafogottan míves tipográfiájú, a belbecsében változatosan ötletszerű, formájában már-már rigorózusan szabályszerű sorozat, s azt mondta: Nézd csak, nyitott szemmel végigmentünk Budapesten, s csak azt néztük, hogy milyen kilincsek vannak a kapukon, s csodás szépségű réz- és öntöttvas műremekeket találtunk, lefotóztuk neked. Nézd csak, belelapoztunk a 19. század végi, 20. század eleji újságokba, csak a hirdetésekre figyeltünk, látod, ez volt a Clark soványító sóé, ez meg a tábori harangharmonikáé. Nézd csak, ez volt egykoron a „tavalyi” női kalapdivat, tornyos cloque, florentin, főkötő minden mennyiségben (ja, erről írók, zsurnaliszták, többnyire ellenérdekű felek, vagyis férfiak is értekeztek, olvashatsz közülük egy jó csokorra valót). Nézd csak, ha pincék, családi ládák mélyéről még előkaparod dédapáid fotóit, s ha az ősök megszemlélése után megfordítod a képeket, csuda egy világ tárul fel előtted, fényirdák rajzos ismertetőire bukkansz, nézz csak valaha az Erzsébet körút 20. szám alatt Mona Lisa néven volt fényképészeti műterem. Nézd csak, csodálkozzunk rá együtt arra, milyen hatalmas társadalmi esemény volt egy-egy bál, nézd csak mi mindent árul el a nevezetes alkalmakra kinyomtatott pazar ötletektől (máskor giccsben úszó) táncrend, akarom mondani tánczrend. De ezt sem folytatom, az ANNO eddig megjelent 23 kötetének példatára kiapadhatatlan forrás.
[AZ ALKOTÓKRÓL] Szokás azt mondani, kissé magasztosult hangon, hogy az ügy iránt elkötelezettek micsoda szakértelemmel és micsoda elszántsággal végzik a múlt értékeinek folyamatos újrafelfedezését, s utókorra átmentését. Nos, ez alighanem ezúttal is igaz, én mégis azt gondolom, hogy az ANNO-sorozat jutalomjáték, a Tandem Grafikai Stúdió kétfős (ilyen névvel mennyi lenne is más) csapatának, László Zsuzsának és Faragó Istvánnak ajándéka – legelsősorban is önmaguknak. Ahogy azt képzelem, hogy a könyvről könyvre megtalált gyűjtők és szakértő szerzők, szövegválogatók is effélének tekintik az egyes kiadványokba fektetett energiáikat. A szinte érzéki vonzódás a múlthoz, a rácsodálkozás a valamikori, a dömpingtömegcikkgyártás előtti míves – egyébként kisebb volumene ellenére szintén sorozatban gyártott – tárgyakra, az akkori hétköznapok tárgyiasítható szokásaira, nos ehhez kell, ehhez adatott meg nekik a (házas)páros szenvedély, amely hobbiból (ismerve a könyvpiaci helyzetet), azt nem mondhatom, hogy megélhetési forrássá, de legalább, remélem, nullszaldóssá, netán szolidan nyereséges vállalkozássá nőtte ki magát. A Tandem könyvtervező tipográfusai, akik az évtizedekkel ezelőtt, az egyik legfontosabb könyvműhelyben, a Corvina Kiadóban kezdték, akik – honlapjuk tanúsága szerint – munkáik, könyvborítóik, plakátjaik, cégarculatterveik révén hatnak mai hétköznapi vizuális kultúránkra, kitaláltak maguknak (na jó, nekünk is) valami páratlant, az elsüllyedt múltban kutakodnak, azok cserépdarabjait előbb felfedezik, majd kötetről kötetre, cirógatva restaurálják, hogy megmutathassák mindazoknak, akik valamikor valahogy ráleltek az ANNO-ra, akik és csak ők adhatnak biztatást a folytatásra.
Gramophone-lemezek, Tandem Grafikai Stúdió, 2009.