Saly Noémi: Például ezek a kilincsek
[ Budapest folyóirat, 2004. november ]
Négy kicsi könyv: a Tandem Grafikai Stúdió (Faragó István és felesége, László Zsuzsa) „–Anno–” sorozatának első darabjaiként nemrég láttak napvilágot. A szabályos négyzet-forma kötetkék úgy simulnak az ember tenyerébe, hogy rögtön meg is kell őket simogatni. Borító és papír azonos pasztell árnyalatban, mind a négy más színű – nemcsak külön-külön, hanem együtt is nagyon szépek. (Föl is horgad a gyűjtőszenvedély nyomban). Előzékeny és elegáns könyvtervezői ötlet, hogy az ár a hátsó borítófülön egy perforált, letéphető csíkra került, így nem kell vakargatni a ragacsos, örök életű árcímkéket vagy filctollal rongálni az ajándékot. Az igazi meglepetés azonban akkor jön, amikor lapozgatni kezdünk. Mert „külcsín és belbecs” összhangja szívbemarkolóan hibátlan.
A bevezető fülszöveg szerint a kiadó reménykedik: „van érdeklődő jelene is a múlandó idő cirógatni való tárgyainak és a velük kapcsolatos gondolatok megfogalmazásának”. Ilyen „tárgyakat” ad hát a kezünkbe. Az egyik kötetben „czélszerű szabadalmak leírásai” a 19. század végéről, rajzokkal együtt („tornaszer karok és lélegző életművek erősítésére”, „kézóvó gyeplőtartó”, „zsebzár” s más efféle, őrjítően praktikus lelemények). A másikban régi silhouette-rajzok Csipkerózsika történetét illusztrálják. A harmadikban Faragó István fényképein a fővárosi temetők síremlékeinek apróbb-nagyobb részletei, egy szép Montaigne-esszé kíséretében. A negyedikben – kedvencünkben – ugyancsak az ő fotói, budapesti kapuk kilincseiről. Buza Péter írt hozzájuk kis cikkeket.
Városunk rejtett szépségeiről sokféle könyv megjelent már. Olyan is akad köztük, amelyik épp a ritkán látott, sokszor figyelmen kívül hagyott dolgokra összpontosít (elég, ha csak Ráday Mihály „jeleneteire”, Lugosi Lugo László Zsidó Budapestjére vagy a Lőrinczi Zsuzsa által szerkesztett Budapest – építészeti részletek című nagy albumra utalunk). Faragó István és Buza Péter kötete viszont – kép és szöveg nyugodt ritmusú, békés párbeszéde révén – olyasmiket is kínál, amivel üvöltő, hadonászó, fejetlenül rohangáló világunkban szerfelett ritkán kényeztetik a halandót: szelídséget, csöndet, gyöngéd humort. És még valamit – de ne kapkodjunk.
A borítón a Toldy Gimnázium kölyökkezek koptatta kilincse. Szfinxet formáz, pont olyan képet vág, mint egyik tanárnőm a Szilágyiban, ha feleltetés végett kinyitotta az osztálykönyvet. Beljebb is akadnak régi ismerősök: például az Úri utcai nagy hal, amelyik épp egy kis hal elfogyasztásán fáradozik; a Kosciuszko Tádé utcai iskola baglya vagy Árkay Aladár kismadaras templomkilincsei. De a legtöbbre a szó szoros értelmében úgy bámultam, mint bornyú az új kapura. Ügyet se vetettem rájuk mostanáig? Lesül a képemről a bőr.
Buza Péter történetei nagy emberekről is szólnak: Hatvany Lajosról, József Attiláról és Thomas Mannról; Mándy Ivánról, Esterházy Móricról és így tovább. De a többi, megint csak: a többi! Kereskedő, orvos, hentesmester, vasgyáros, fodrász, katonatiszt... Hogy van ez? Minden ház rejt valami érdekeset? Minden kéz, amely lekoptatott egy mikront ezekről a kilincsekről, megérdemli a figyelmet? Hogy szem kell hozzá? Idő? Odaadás? Hát igen. El kell kezdenem újranézni a várost, házastól, emberestől. Alighanem ez a legnagyobb lecke ebben a mély alázatról tanúskodó, s ezáltal arra intő kis könyvben.Nem mondom, hogy forgassák szeretettel – úgyse lehet másképp.